Dankó Pista – a nótakirály – Történelmi cikkek a honlapon
Dankó Pista gyermekkora
1858. június 13-án született (de vasárnap lévén, csak másnap keresték fel a keresztelő miatt a messze lévő templomot) Szatymaz községben (akkor még Szeged-Felsőtanya), s 44 év alatt lett az egyik leghíresebb nótaszerző és cigánymuzsikus.
Élete igazi romantikus regény volt, mintha egy író vetette volna papírra – a lányszöktetéstől a cári udvarig, a palotáktól a szegénységig mindennel találkozott.
Szüleinek (Dankó István a város elismert prímása és Mijó Rozália) rajta kívül három lánya volt (Irén, Etel, Róza), akik vele együtt maradtak félárván, amikor édesapja, Pista kilencéves korában elhunyt tüdőbajban.
Apjától csak a hegedűjét és a tüdőbajt örökölte, s a hegedűt hamar zálogba is adták, mert kellett a pénz.
Ő emiatt nem folytathatta az iskolát, így összesen három elemit végzett, jó eredménnyel. Mivel nagyon szeretett olvasni és gyakran kért kölcsön diáktársaitól könyveket, olyannyira, hogy később saját könyvtára is lett. Jókai, Victor Hugo és Dumas volt a kedvence.
Erdélyi Ignáctól (az Amerikát is megjárt és a Fehér Házban is zenélt Nácitól) tanult hegedűlni, de nem volt elég virtuóz, így Erdélyi két hónap után elzavarta. Egy időre abbahagyta a zenélést, ugyanakkor a SZÍVÉBŐL jött a zene, amikor játszott. Kellett a pénz, így vályogvetőként dolgozott, s néhány évig nem nagyon zenélt, s közben rajta is megjelentek a tüdőbaj jelei.
15 éves korában cigányzenekart szervezett, amelynek vezetőjévé vált. A környékbeli tanyavilágban és olykor a szegedi Hungária Kávéházban olcsó muzsikusokat kerestek, így némi pénzért és ételért, italért sokszor játszottak. Azért nem volt ez nagyon jó mulatság a számukra, hiszen gyakran felzavarták őket az eperfára vagy a prímást eresztették le a kútba – a hangulat kedvéért.
Joó Ilonka megjelenése
Egy alkalommal, amikor kissé felöntött a garatra, leesett a kocsmalépcsőn, s összetörte a hegedűjét – ebből az esetből született az “Eltörött a hegedűm …” nagy sikerű nótája.
17 évesen a Báló-féle vendéglőben egy komédiát adott elő, amely a szegedi urak kifigurázásból állt, de nem sértő módon, így sok esetben az urak egymás rovására rendeltek szövegeiből. A siker óriási volt, s pár ismétlés után újabb “komédiát” vártak tőle.
Egyik alkalommal (1875 vagy 1876 őszén) a zenekar Joó Ferenc portréfestő tanyáján játszott, amikor az éppen 17-18 éves Pista beleszeretett a gazda akkor 14-15 éves, Ilonka nevű lányába. „A szüret alatt, nőm mindig a zenekar körül forgolódott, a szemei mindig rajtam csüngtek. Mindjárt észre vettem. Nőm rendkívüli szépség volt: nálam is tüzet fogott a tapló.” – írta később. Ilonka ettől kezdve gyakran elkísérte fellépni és többször játszott is a komédiákban.
Az apja nem nézte ezt jó szemmel – „Ha odamentem hozzájuk valamilyen ürügy alatt, hát az apja mindig azt nézte, hogy ebrudaljon ki a tanyából.”
1879-ben a nagy árvíz elvitte a házukat, s apja Jakab öccsének a házában találtak menedéket. Pista Báló István vendéglősnél kapott helyet, akinek fiával összebarátkozott, s itt kapott először új ruhát és cipőt is.
Ilonka és Dankó Pista házassága
Három évvel később Daróczy Pál pusztai csendbiztos (akinek elárulta reménytelen szerelmét) kérte meg a lány kezét Pista nevében, de az apa másnak szánta a lányt, s elzavarta őket. Ilonka azonban a kapuban várta, s egy szál rózsával válaszolt Pista kérésére, aki két sikertelen lányszöktetés után harmadik próbálkozásra sikerrel járt, s végre oltárhoz kísérhette a lányt a kisteleki templomban 1880. július 13-án, aki a felesége lett Kreminger Antal prépost, plébános által.
Talán ezért volt olyan fontos művészetében a rózsa, hogy legalább félszáz művének címében, szövegében előfordul.
Házasságuk alatt két gyermekük született, de mindkettő kisgyermekként meghalt.
1883 nyarán ismerkedett meg Pósa Lajossal, amely egész életére kihatással volt. Pósa titkárnak szerződött a városi Színházba és gyakran együtt alkottak zenét és szöveget. Az igazi áttörést Blaha Lujza Rebekája hozta – Dankó Pista híres lett. Sok híres ember barátságát szerezte meg, de ez nem járt pénzzel, viszont amikor Blaha Lujza előadásai révén már népszerű és ismert lett, körbeutazhatta az országot.
1890-ben járt először Budapesten, de megfordult az Alföldön, Felvidéken és nótái révén a német daltársulatok háttérbe szorultak.
Társulatával megfordultak Oroszországban is, ahol Moszkvában és Szentpétervárott is játszottak – nagy sikerrel. Miklós herceg (a későbbi utolsó cár, aki Viktória királynő unokáját vette feleségül) elismerése gyanánt, az ujjára húzta legszebb briliánsgyűrűjét, amelyet a többi vendég is látott, s követte a cár elismerését. Pista ekkor így sóhajtott fel: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…?!”
896-ban egy rövid ideig Singer Károly új szórakozóhelyén is játszott 27 tagú zenekarával, de a vigalmi negyed hamar becsődölt, így munka nélkül maradt.
Bár számos díjjal és többszáz dallal rendelkezett, az akkor még ismeretlen szerzői jogok miatt szinte egész életében végigkísérte a nyomor, s szegedi zenészek nem fogadták be. A kottaíráshoz nem értett, így dalait mások jegyezték le. Tüdőbaja egyre súlyosbodott, így a Pósa-asztaltársaság gyűjtést rendezett, amelynek eredményeként San Remoba küldték, ahol fél évig próbálták gyógyítani, de hazatérése után 1903. március 29-én sógora budai lakásában elhunyt. A halálos ágyánál ott volt Gárdonyi és Pósa is.
Búcsú a nótakirálytól
Pósa a Pesti Naplóban így írta le az utolsó napot:
„Az utolsó hónapokban Dankó Pista már súlyos betegen feküdt sógorának Vlossák mérnöknek Pauler utcai lakásán. Nyolc napja már semmit se tudott enni. Tegnap este nagyon rosszul lett. Érezte, hogy utolsó óráiban van. Erőszakkal azt követelte, hogy vigyék Pósa Lajos lakására, mert búcsúzni akar tőle. Éjjel agóniába esett. Ma reggel 9 órakor azonban magához tért és környezetétől érzékeny búcsút vett. Sógorával kezet fogott, megköszönte jóságát.
— Isten veled — úgymond — többet már nem látlak.
Feleségét megcsókolta és így szólt hozzá:
— Isten veled, édes feleségem. Vigyázz magadra, hogy bajod ne essék. Én messze elmegyek, érzem, hogy meghalok. Áldjon meg az Isten.
Azzal kissé felemelte fejét, néhány perc múlva visszahanyatlott és egynegyed 10 órakor meghalt.”
A Tolnai Világlap szerint a búcsúztatója így zajlott:
„A Pauler-utcai gyászház és környéke egészen megtelt az egykori tisztelők seregével, akik most könnyezve állták körül a ravatalt. A megboldogult egyik tisztelője volt Aschenbrener József segédlelkész is, aki az udvaron felállított barna érckoporsót beszentelte. A szertartás alatt a Népszínház kara énekelt, majd a lelkész imát mondott, amelynek elhangzása után Herczeg Ferenc lépett elő, és szívreható hangon búcsúztatta el a drága halottat. Herczeg után B. Fejér Jenő tartott beszédet a zeneköltők részéről, mire a koszorúkkal megrakott koporsót a gyászhintóra tették. Aztán megindult a rengeteg tömeg a pesti oldal felé. Az együttes zenekarok Rácz Pali vezetése alatt rázendítettek Dankó Pistának erre a három nótájára: “Most van a nap lemenőben…”, “Eltörött a hegedűm…” s “Volt nékem egy szép szeretőm…”-re.
A temetés
Az óriási emberáradat alig tudott mozogni, különösen az Alagútban, ahol a zenészek kénytelenek voltak a szomorú dalokat abbahagyni. Közel háromnegyed hat óra volt, amikor a beláthatatlan menet a pesti oldalra ért,
mialatt a cigányok a szomorúbbnál szomorúbb Dankó-nótákat játszották a Fürdő-utcán s Váci-körúton végig a nyugati pályaudvarhoz menet. A koporsót ott egy teherkocsira helyezve, Szegedre indították. A halottat az elhunyt családtagjai, valamint Pósa Lajos, Tömörkény István és a szegedi küldöttség kísérték.”
A kor elismert írója, Herceg Ferenc búcsúztatta tehát Budapesten és félezer cigány játszotta az “Eltörött a hegedűm…” nótáját, de Szegeden volt felravatalozva, ahol Pósa Lajos és Tömörkény István búcsúztatták, s a belvárosi temető díszsírhelyére helyezték örök nyugalomra. Pósa felkérésére Margó Ede szobrászművész készített róla egészalakos szobrot, amelyért végül nem kért honoráriumot. 1912. október 20-án leplezték le a szobrot Erzsébet királynő szomszédságában. A Dankó Pista Alapítvány ápolja emlékét.
Élete alatt közel félezer nótát írt, a szöveget pedig neves korabeli szerzők írták – Tömörkény István, Pósa Lajos, Gárdonyi Géza vagy éppen Békefi Antal.
Az elismerését az is jelzi, hogy Ady Endre és Juhász Gyula verset írt hozzá, de Rákosi Viktor, Móra Ferenc és Tömörkény István írásaiban is feltűnik alakja, Gárdonyi József (Gárdonyi Géza fia) pedig megírta regényes életrajzát, amelyet Kalmár László rendezésében, a kor akkor leghíresebb színésze, Jávor Pál vezetésével vittek filmvászonra 1940-ben – ez volt a 200. magyar hangosfilm.
A filmbemutatón ott volt özvegy felesége is, aki azt mondta, hogy szinte minden úgy történt, ahogyan a filmben.
Ha tetszett a poszt – oszd meg!