A száműzetéstől a francia császári trónig – III. Napóleon
A kis Napóleon
Életének utolsó éveit Viktória királynő vendégszeretetében töltötte Charles-Louis Napoléon Bonaparte avagy III. Napóleon francia császár, akit Victor Hugo “kis Napóleon”-nak nevezett el, amely elnevezés aztán világszerte elterjedt.
A leendő császár 1808. április 19-20-án éjjel született Párizsban a “nagy Napóleon” öccsének, Louis Bonaparte és Hortense de Beauhamais hercegnő fiaként. Apja ekkor Hollandia királya volt, édesanyja pedig annak a Alexandre de Beauhamais márkinak volt leánya, akinek első felesége Joséphine császárné volt, aki később “nagy Napóleon” első felesége lett. A házasság a császárné ötlete volt, de a keresztelő időpontjában (1810. november 5.) Napóleon császár mellett már második felesége, Mária Lujza császárnő volt a keresztszülő. (Louis Bonaparte holland király)
A házasságból három gyermek született, az első még Charles-Louis születése előtt meghalt vérhasban, a második pedig hatévesen apja után 1810-ben két héten keresztül holland király volt.
A herceg születése után a házasság megromlott, mert Hortense eléggé kikapós fiatalasszony volt, aki először halálosan szerelmes lett Duroc marsallba, I. Napóleon testőrparancsnokába. Később nagyon közeli viszonyba került Carel Hendrik Graf Verhuell gróffal, akiről azt is feltételezték, hogy Charles-Louis biológiai apja, de ezt később cáfolták. Ugyanakkor a férj hitelt adott a pletykáknak, s a grófot ‘száműzte’ az udvarból Szentpétervárra. De ez sem volt elég, a házaspár 1810 után már külön is élt, bár katolikusként nem válhattak el. Hortense ezután is eléggé szabados életet élt, s 1811-ben született egy házasságon kívüli fia, aki így III. Napóleon féltestvére lett.
A waterloo-i csata után
A waterloo-i csata után a kis herceg előbb Bernben, majd Badenben végül az Arenenberg kastélyban (Svájcban) élt édesanyjával, aki úgy nevelte, mint leendő uralkodót – ezért később egész életét ennek szentelte. Itt is járt iskolába az Augsburgi gimnáziumba, ezért egy észrevehető német akcentusa volt élete végéig. Tizenöt éves korában Rómába költöztek, ahol az olasz nyelv mellett a család történetével is megismerkedett. Barátságba került és hosszú évekig kapcsolatban állt François-René Chateaubriand francia nagykövettel is, aki egyébként Jules Verne nagybátyja volt.
Anyjával Párizsba menekülnek, ahol álnéven a Hotel du Holland szállodában szállnak meg. Az anya titokban megkereste a királyt, aki megengedi, hogy az országban maradjanak, s a fiú beléphet a hadseregbe, ha megváltoztatja a nevét, amire ő nem hajlandó. Eközben kiderül, hogy ott vannak, s Napóleon császár halálának tizedik évfordulóján (május 5.) a szálloda előtt nyilvános gyászbemutatóra kerül sor – ennek eredményeképpen kiutasítják őket. Előbb Londonba, majd újra Svájcba mennek. A következő évben (1832) meghalt a Sasfiók, vagyis I. Napóleon császár fia, I. Ferenc osztrák császár unokája, II. Napóleon.
A hadsereg
Charles-Louis beáll a svájci hadseregbe, ahol tüzérségi tiszt lesz (nagybátyja is így kezdte) s ír egy tüzérségi kézikönyvet – eközben filozófiával kezd el foglalkozni. Ennek eredményeképpen jelenik meg 1834-ben a Considérations politiques et militaires sur la Suisse (“Politikai és katonai megfontolások Svájcról”), majd 1839-ben Les Idées napoléoniennes (“Napóleoni eszmék”) amely politikai ötleteinek összefoglalója, amelyet három kiadásban tettek közzé és végül hat nyelvre fordítottak. Ezekben megfogalmazódik az általános választójog, amely ekkortájt még nem volt jellemző.
Charles-Louis lett a legidősebb tagja a családnak, így a bonapartisták élére állt. Nem volt könnyű dolga, hiszen svájci állampolgárként nem politizálhatott Franciaországban, s egy korábbi törvény alapján nem kaphatta vissza francia állampolgárságát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy 1836. október 30-án hajnali hat órakor betörjön egy strasbourgi tüzérlaktanyába, ahol a katonákat próbálta fellázítani a királyság ellen.
Mindez olyan jól sikerült, hogy két órával később, már a börtönben ült, s rajta nevetett az egész ország, kezdve Lajos Fülöp francia királlyal. A “kis lázadó Napóleont” hajóra tette és Amerikába küldte 16.000 frank kíséretében.
Ő először Londonba, majd Braziliába végül New Yorkba utazott. Ott megismerkedett a társadalom felső rétegeivel és Washington Irving íróval is. Édesanyja súlyos betegsége miatt azonban visszasietett Svájcba, s még tudott vele beszélni, mielőtt 1837. augusztus 5-én elhunyt. Az édesanyját végül Franciaországban temették el, de őt nem engedték be az országba, így nem lehetett ott. Charles-Louis visszatért Londonba, s az édesanyjától örökölt nagy vagyonnal próbált új életet kezdeni.
Viktória királynő
Angliában éppen új szelek fújtak, hiszen ekkor lépett trónra Viktória királynő, aki szöges ellentétben volt elődeivel, s Charles-Louis kereste a politikusok társaságát. Hatalmas házat vásárolt, tizenhét tagú személyzettel és a londoni elit elfogadta. Gyakran találkozott a későbbi miniszterelnök Benjamin Disreali-vel és Michael Faraday-jel is. Alaposan megismerte az országot, s a Hyde Park szolgált mintául a későbbi Bois de Boulougne-hoz. (George Hayter: Viktória királynő – 1837)
A kényelmes élet azonban nem elégítette ki, azért hajót bérelt, fegyvereket vásárolt és 1840. augusztus 6-án Boulogne-sur-Mer közelében 56 támogatójával partra szállt, s ezúttal a városi helyőrséget próbálta meg a maga oldalára állítani. Két óra helyett már majdnem négy órába tellett, amíg elfogták, s ezúttal a király szigorúbban büntetett – életfogytiglani börtönt kapott, igaz egy kétszobás lakosztályt kapott Ham erődjében, ahol még inast is tarthatott.
Napóleon kultusza egyre nőtt az országban, amelyet az is segített, hogy 1840. december 15-én érkeztek vissza a császár földi maradványai Párizsba. Charles-Louis mindezzel tisztábban volt, ezért újabb terveket fontolgatott. Persze a börtönévek alatt sem unatkozott, egy Éléonore Vergeot nevű varrónőnek két gyermeke is született a vele történt találkozások következtében.1846. május 25-én orvosának és néhány barátjának a segítségével munkásruhában és parókában megszökött az erődből az ott folyó építkezést kihasználva. Újra Angliába ment, s alig egy hónappal később édesapja halála után, mert egyértelmű örököse lett a dinasztiának. A közvéleményt néhány gúnyos hangvételű cikken kívül nem érdekelte a szökése – ő pedig kivárt, hiszen 1845-ben visszakapta francia állampolgárságát és jogait.
Charles-Louis újra angol polgár lett, a londoni St. James’s King Street-en élt, színházba járt, vadászott és megismerkedett Charles Dickens-sel, valamint egy Elizabeth Félix nevű francia színésznővel, aki Madame Rachel néven lett ismert.
Harriet Howard
1846-ban találkozott Harriet Howarddal, aki magához vette Charles-Louis két fiát, s a sajátjával együtt nevelte őket. A gazdag örökösnő anyagilag is támogatta a visszatérését Franciaországba.
1848 februárjában a forradalom kitörése után Párizsba sietett, de a köztársaság vezetői távozásra szólították fel, s kénytelen-kelletlen távozott. Az április választásokon nem indult, de a háttérben szervezkedett, hiszen három Bonaparte is bekerült. Két hónappal később már négy helyen is megválasztották volna, de számításból visszautasította a jelöléseket, s Londonba távozott, így nem volt ott a véresen levert munkásfelkelések idején.
A szeptemberi pótválasztásokon már indulhatott és öt helyen is győzött, holott a családját száműző törvényt meg nem vonták vissza, nem volt állandó lakhelyes és rosszul beszélt franciául. Victor Hugo szerint “Nem egy herceg tért vissza, hanem egy eszme. A nép 1815 óta várja Napóleont. Nem a boulogne-i csetepaté résztvevőjét választotta képviselővé, hanem a jénai győztest.”
A szeptember 17-18-i választáson 247 ezer szavazatból 110 ezret kapott, az összes jelölt közül a legtöbbet. Ekkor még Londonban volt, s csak szeptember 24-én tért vissza, hogy elfoglalja helyét a Nemzetgyűlésben. Ritkán beszélt enyhe akcentusa miatt, s egyébként sem volt jó szónok, de programja és Harriett Howard vagyona sokat segített. (Henriette Cappelaere: Harriett Howard – 1850)
A köztársasági elnök
Neve olyan hívószó volt a franciák között, hogy a decemberi köztársaságielnök-választáson a szavazatok majdnem 3/4-ét elnyerte (74,2 %), így december 20-án le is tette a hivatali esküt és beköltözött az Élysée-palotába. Harriett Howard a három fiúval egy palota mögötti házba költözött be, s anyagilag továbbra is támogatta.
Úgy érezhette volna végre révbe ért, de ő ettől többet akart. Eleinte együtt kormányzott a Nemzetgyűléssel, majd 1849. októberében már a saját híveiből alkotott kormányt, amely az ő meggyőződését támogatta: „(A Bonaparte név) a belügyekben tekintélyt, vallást, jólétet jelent, a külügyekben nemzeti méltóságot”.
Fényűző életmódjával egyre jobban eladósodott és egy ponton már nem látott más kiutat, mint az államcsínyt. Ennek időpontját az austerlitzi csata évfordulójára tervezte, s a gondos tervezésnek köszönhetően 1851. december 2-án a rendőrség és a hadsereg megszállta Párizst és a Nemzetgyűlés egyes tagjait le is tartóztatták.
Mindehhez kellett a Nemzetgyűlés egy hatalmas 1850-es hibája, amely korlátozta a választójogot. Az elnök reformokat ígért, a nép pedig követte.
Párizsban alig ütközött ellenállásba, de vidéken komoly összecsapások is voltak, 26 ezer főt tartóztattak le, 10 ezer főt Algériába deportáltak, 240 főt Guayanába (amely jóval messzebb volt) és közel ötezer ember rendőrségi felügyelet alá került. Az eseményeket féltestvére, Morny irányította belügyminiszterként.
A francia császár – kis Napóleon a trónon
1852 novemberében a franciák 10 évre meghosszabbították elnöki mandátumát, majd 1852. december 2-án császárként trónra lépett, de a koronázásról lemondott. (Franz Xaver Winterhalter: III. Napóleon francia császár – 1855)
Nem sokkal később feleségül vette Eugénia de Montijot, Teba grófnőjét, aki ekkortájt Európa egyik legszebb asszonya volt, Ferenc József felesége, Sisi mellett. Harriett Howard kilépett az életéből, miután kis Napóleon visszafizette adósságait, s Beauregard grófnőjévé emelte.
A művelt és intelligens császárné, amellett, hogy 1856-ban megszülte a trónörököst számára, nagyon sok tekintetben segítette kis Napóleon uralkodását akár szavakban, akár tettekben. A császár három alkalommal is régenssé nevezte ki (1859, 1865, 1870), amikor hosszabb időre távol volt Párizstól. Több alkalommal küldte maga helyett diplomáciai protokoll eseményekre (pl. Szuezi-csatorna megnyitója), ahogyan az is sokat segített pár év múlva, hogy Eugénia kiváló kapcsolatot tartott fenn Viktória királynővel, így a brit uralkodó befogadta őket a császárság bukása után.
A császár még azt is elnézte feleségének, hogy a trónörökös megszületése után már nem igazán engedte közel magához, így kis Napóleon számtalan szeretőt tartott, közülük a leghíresebb Marguerite Bellanger volt (persze könnyen lehet akkor is tartott volna, ha Eugénia aktívabb e téren :)) (Franz Xaver Winterhalter: Eugénia császárné – 1854)
A császár sokszor önfejű volt, s így saját döntése volt, hogy az ország belépett a krími a háborúba, amelynek eredménye kicsit reváns volt az 1812-es hadjárat sikertelenségéért.
Máskor azonban kevésbé volt sikeres, s érzékeny katolikus lelkülete nehezen viselte a vérfürdőket. Igyekezett mindenkivel jóban lenni, így egyensúlyozni Európában.
A mexikói kaland – így lett kis Napóleon
Máshol azonban komolyabb erőket is bevetett, hiszen felgyorsította Indokína gyarmatosítását, az angolok mellé álltak az ópiumháborúban és beavatkoztak a mexikói polgárháborúba. Viktória királynő és kormánya jó néven vette a francia segítséget a majd háromszázmilliós ország (Kína) legyűrésében, így erősítette a kapcsolatokat. A mexikói kaland viszont súlyos kudarc volt, amely Ferenc József öccsének Miksa hercegnek a kivégzéséhez és I. Lipót belga király lányának, Sarolta mexikói császárnénak a megőrüléséhez vezetett. III. Napóleon több legyet is akart ütni egy csapásra. Meg akarta szerezni az uralmat Mexikó felett, de az túlságosan direkt módszer lett volna, ha egy franciát küld oda, ezért döntött Miksa főherceg mellett, amellyel javíthatta volna a francia-osztrák kapcsolatokat.
Mivel Miksa lemondott az osztrák trónigényéről, ez Ferenc József pozícióját is erősítette, s mivel a két testvér (Miksa és Ferenc József) feleségei (Sarolta és Sisi) kifejezetten nem kedvelték egymást jó távol kerültek volna egymástól, s a kissé hiú Sarolta is császárné lehetett volna. Mindezek mellett Sarolta Viktória királynő unokahúga volt, vagyis a francia-angol kapcsolatokra is jó hatást gyakorolt volna a sikeres akció, s Sarolta édesanyja az előző francia királyi családhoz tartozott, vagyis egy gesztus lett volna Lajos Fülöp híveinek – ugyanakkor messze eltávolította volna a közeléből. (Franz Xaver Winterhalter: Miksa mexikói császár – 1864)
Ez a mesterterv nem jött össze, Benito Juarez kivégeztette a császárt, Sarolta pedig ebbe őrült bele.
A francia-porosz vetélkedés
Eközbenkis Napóleon láthatta a poroszok megerősödését, így fejleszteni akarta a hadsereget, a Nemzetgyűlés azonban ezt nem támogatta.
A császár egyre inkább bevonta a kormányzásba a Nemzetgyűlést, s egyre több szociális intézkedést hozott, amely az életszínvonalat emelte. Engedélyezte a munkáspénztárakat, majd a nyugdíjpénztárakat, legalizálta a sztrájkokat és engedélyezte a szakszervezetek működését. Felesége hatására kezdett el az egészségügyi és szociális szférával foglalkozni, kórházakat alapított és fejlesztett valamint segélyegyleteket hozott létre. Párizs lassan átalakult egy modern várossá, kibontakozott egy ipari forradalom Anglia mintájára.
1859-ben teljes amnesztiát hirdetett, nagyon sokan jöttek haza külföldről, akik emigrációba kényszerültek s 1867-től már kiteljesedett a sajtószabadság is. Ekkor tért haza Hetzel is, s alapította megsaját kiadóját, ahol a kor számos jelentős alakja (Victor Hugo, Stendhal, Balzac, George Sand, Verne) megjelentette műveit.
Az oktatást még a klérus felügyelte, de ebben is tapasztalható volt némi enyhülés.
A francia-porosz háború
1870-ben a császárság hatalma csúcspontján volt, parlamentáris demokrácia alakult ki, s jött a porosz-francia háború, de persze nem minden előzmény nélkül…
1868 szeptember 30-án a tábornokok fellázadtak II. Izabella spanyol királynő ellen, aki III. Napóleon udvarába menekült. Egyrészt mert ő volt a legközelebbi katolikus uralkodó, akivel egyébként jó kapcsolatuk volt, másrészt, mert a spanyol királynő és Eugénia császárnő már évtizedek óta ismerték egymást, Izabella rendszeres vendég volt Eugénia édesanyjának báljain és fogadásain. (Federico de Madrazo: II. Izabella spanyol királynő – 1850)
A spanyol királynő menekülése megmozgatta az állóvizet, s bár nem mondott le, elkezdték keresni az utódját – a poroszok egy német herceget szerették volna a trónra ültetni, akit kis Napóleon nem támogatott, s 1870. június 25-én végül Izabella a fia javára mondott le a trónról, amely miatt Bismarck kancellár (szándékosan) provokatívan reagált. A francia császár nem hagyhatta szándékosan a provokációt, s 1870. július 19-én hadat üzent a háromszor akkora, s korszerűbb haderővel rendelkező poroszoknak.
A vereség és száműzetés – kis Napóleon bukása
A várt győzelmi jelentésből néhány gyors vereség lett, s szeptember 2-án maga a császár is porosz fogságba esett. A császárné próbálta a látszatot fenntartani, régensként intézkedéseket hozni, kinevezéseket aláírni – így történhetet meg, hogy az utolsó aláírt dokumentum a császárnővel rokoni kapcsolatban lévő Ferdinand Lesseps ajánlására egy francia író, Jules Gabriel Verne Becsületrenddel való kitüntetésé volt.
Szeptember 4-én a császárság megbukott és kikiáltották a köztársaságot. A császár 1871 márciusában az angliai Chislehurstban telepedett le, ahol végül 1873. január 9-én elhunyt, két vesekőműtétet követően. Felesége még hosszú évtizedekig élvezte a királynő vendégszeretetét.
