Napóleon visszatérése Elba szigetéről
A száműzetés
Napóleon, a veresége után Elba szigetére került, ahol a tizenkétezer fős sziget fölött uralkodhatott tovább, hiszen az 1814. április 11-én Fontainebleau-ban aláírt békeszerződés megfogalmazta, hogy :
„1. cikkely: őfelsége Napóleon császár a maga, örökösei, leszármazottai és családja minden tagja nevében, Franciaország, az itáliai királyság és más országok tekintetében lemond az uralkodás jogáról. 2. cikkely: őfelségeik, Bonaparte Napóleon császár és Mária Lujza császárné megőrzik uralkodói címüket és minőségüket, és életük végéig élvezik azt…” (Részlet az 1814. április 11-i fontainebleau-i szerződésből)
Persze a kis korzikainak eszében sem volt valójában lemondani a hatalomról, de abban a helyzetben nem tehetett mást, minthogy 1814. április 6-án lemondott. A nagyhatalmak nyomására a Szenátus úgy döntött, hogy Artois grófját ülteti a trónra, XVIII. Lajosként.
Napóleon magával vihette 400 fős testőrségét és évi kétmillió frankot ítéltek neki a költségei fedezésére. A trónfosztása politikai, jogi problémákat okozott volna, ezért továbbra is császár maradhatott, csak hatalom nélkül.
Elba szigete
A császár 1814. május 14-én érkezett meg Elba szigetére, ahol szoros osztrák és francia felügyelet alatt állt. Afféle kormányzóként próbálta a szigetet irányítani – kórházakat alapított, tengerészetet állított fel, bányakat nyitott és a 19. század legnagyobb hadvezére hozzákezdett az emlékiratai megírásához is.
Mivel közel volt Franciaországhoz, szinte mindenről értesült a hozzá eljutatott levelekből és újságokból. Afféle látványosság volt, gyakran kikötöttek turistahajók a szigeten, s a hajókról kíváncsiskodók érkeztek. Napóleon észrevétlenül kikérdezte a főként angol turistákat a közhangulatról.
Jól látta, hogy a Bécsi Kongresszus hogyan alakul át vásári alkudozássá, ahogyan azt is, hogy az új király hamar népszerűtlenné vált.
Olykor a magas sziklákon ülve elmerengett, szemét a nem messze fekvő Korzika szigetére vetve, ahol 1769-ben megszületett. A főhadiszállását Portoferraio városában rendezte be, s onnan irányította a szervezkedését. Eközben kapta a hírt, hogy második felesége, Mária Lujza, az osztrák Neipperg tábornok szeretője lett, s nem kívánt a férjével találkozni, s fia pedig Bécsben élt, s I. Ferenc császár szintén nem engedte az apjához a Sasfiókot. Mindezek mellett a járadéka folyósításával is probléma volt, s magánvagyonából kellett a katonák zsoldjára költenie, az a vagyon pedig szépen lassan apadt. Már ekkor felmerült (talán Talleyrand ötleteként) hogy távolabbra, Szent Ilona szigetére viszik át. Lehetséges, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Ki kellett azonban játszania az őt felügyelő Neil Campbell ezredes éberségét, aki szerencséjére gyakorta elhagyta a szigetét néhány hétre szeretője, Miniaci grófnő kedvéért. Február 14-én újra áthajózott Livornóba a grófnőhöz, s császár hozzákezdett az előkészületekhez.
Egyetlen hadihajóját, a kétárbócos Inconstant nevű brigget átfestette, hogy hasonlítson az angol hadihajókra, s tele rakta élelmiszerrel és fegyverekkel, csakúgy mint az Étoile nevű háromárbocost és még két kisebb hajót.
Új felszereléssel látta el a gárdistáit és magához hívta a lengyel katonáit is.
A készülődés közepette azonban február 24-én visszaérkezett az ezredes fregattja, de csak turistákat hozott, akiktől friss híreket hallott a császár. A fregatt néhány órával később elhajózott, Napóleon pedig két nap múlva elbúcsúzott a szigeten maradt édesanyjától és népétől majd elindult. (a képen a nagy ellenfél – Wellington)
A partraszállás
Így, tíz hónapnyi uralkodás után Napóleon megelégelte a kicsiny szigetet és 1815. február 26-án, egy vasárnapi napon este hajóra szállt mintegy 1100 fős seregével, akiket a legendás Pierre Cambronne vezetett és elindult Párizs felé. Kijátszotta a sziget körül cirkáló hadihajókat, bár voltak olyan híresztelések is, amelyek szerint III. György katonái szándékosan engedték a szökését, hogy végleg leszámolhassanak vele – végül is, ez sem ördögtől való elképzelés. Talán ezt erősíti, hogy amikor I. Sándor orosz cár kérdőre vonta Wellingtont, hogy hogyan szökhetett meg Napóleon, a herceg csak annyit válaszolt, hogy „Maguk miért rakták oda?” – utalva arra, hogy a cár ötlete volt Elba szigete.
Bő két napos hajózás után, 1815. március 1-én partra szállt Cannes közelében, a Juan-öbölben és az Alpokon keresztül indult Párizs felé. A serege egyre nőtt, s csak Grenoble környékén ütközött ellenállásba. A legenda szerint a kabátját széttárva ment egyedül az ellenfélnek „Ha valaki közületek le akarja lőni császárát, tegye meg most!”. A katonák csatlakoztak hozzá.
Három hétig tartott amíg elérték Párizst, s 1815. március 20-án már diadalmenetben vonult be Párizsba.
Ezalatt az idő alatt a lapok egyre inkább regnáló uralkodóként tekintettek rá, amelynek legjobb példája a Le Moniteur tudósításainak címe.
„Az emberevő elhagyta barlangját”
„A korzikai rém partra szállt”
„A tigris feltűnt Grapnál”
„A szörnyeteg Grenoble-ban töltötte az éjszakát”
„A zsarnok átvonult Lyon városán”
„A bitorló ötven mérföldre jár Párizstól”
„Bonaparte gyorsan nyomul előre”
„Napóleon megjelent falaink alatt”
„A császár megérkezett Fontainebleau-ba”.
Talán érezhető némi változás … majd a következő szám szerint „Ő Császári Felsége tegnap hű alattvalóinak hódolatától övezve elfoglalta székhelyét a Tuileriák palotában”…
A visszhang
A Bécsi Kongresszus résztvevői 1815. március 5-én hallottak a hírről, amikor a szárd király követe erőltetett menetben megérkezett Bécsbe. Ugyancsak március 5-én hallott a partraszállásról a francia király is, de nem vette komolyan a fenyegetést. Amikorra pedig már komolyabb erőket vezényeltek ki ellene, azok kivétel nélkül átálltak Napóleon oldalára.
Két hét múlva egy gúnyos plakát jelent meg a Vendome-oszlop rácsain: „Napóleon XVIII. Lajoshoz: Kedves barátom, ne küldjön nekem több katonát. Ennyi éppen elég.”
Végül azonban mégsem volt elég. Békét ígért, de a többi nagyhatalom már nem hitt neki, így pár hónap múlva Waterloo-nál elszenvedte a végső vereséget is. Igaz ugyan, hogy papíron fia követte a trónon, de hamarosan megszűnt a császárság, néhány év múlva pedig ő maga is elhunyt, s Szent Ilonán temették el – persze nem minden testrészét.
Kapcsolódó posztok |
