A leghosszabb naptári év
Az eredeti római naptár
Az eredeti római naptárban (amelyet Romulus alkotott – ki más 🙂 ) tíz váltakozó hosszúságú hónap volt (martius, aprilis, majus, junius, quintilis, sextilis, septemer, october, november, december), amelyek összesen 305 napot tettek ki, s ehhez csapott még 56 napot hozzá.
Numa Pompilius (ur. Kr. e. 715-673) az eddigi tíz hónap végére illesztette a januarius és februarius hónapokat.A hónapok tulajdonképpen holdhónapok voltak, 29 és 30 naposak, amelyek összesen 354 napot tettek ki, de a rómaiak babonából (nem szerették a páros számokat) hozzáraktak még egyet, így lett az év hossza 355 nap (31+29+31+29+31+29+29+31+29+29+29+28 nap). A hónap első napja volt a calare (az újhold napja) a 15. vagy 13. nap pedig az idus. Mivel ez jóval rövidebb volt, mint a valódi év, ezért kétévente beszúrtak 22-23 napot, ráadásul február 23-a után. Ez volt a mensis intercalaris vagy mercedonius, amely a konzulok hatáskörébe tartozott, így az aktuális bel- és külpolitikai hatások miatt nem mindig szabályosan alkalmazták, sőt olykor vissza is éltek vele – könnyen meg lehetett hosszabbítani valakinek a konzulságát pár hónappal, aztán ki tudja mi történik közben. Ezek az évek tehát 377-378 naposak voltak. Mivel így sem tudták pontosan meghatározni az év hosszát, bonyolult rendszert vezettek be, hogy mely években kell több, s mikor kevesebb napot beszúrni. Létrehoztak egy testületet (decemviri), amelynek az volt a feladat, hogy ezt meghatározzák. Ők azonban bizonyos (elsősorban üzleti) megfontolásból nem jól látták el ezt a feladatot, így még nagyobb zűrvazar keletkezett. Így történhetett, hogy Julius Caesar i.e. 49. január 10-én, egy ŐSZI napon lépte át a Rubicont, rendet kellett hát tenni.
Julius Caesar naptármódosítása
Julius Caesar (pontifex maximusként, konzulként és diktátorként háromszoros felhatalmazással) miután viszonylagos rendet teremtett a politikában és a közéletben, i.e 46-ban megbízta az egyiptomi származású Szoszigenészt, hogy tegyen végre rendet a naptárban, javítsa ki azokat a hibákat, amelyek az évszázadok során felgyülemlettek. Erre azért volt szükség, mert ebben az időben már 90 napnyi eltérés volt a természet járása és a naptár járása között. Az alapnak a többszáz éve használatos egyiptomi naptárat tekintették, amely az évet 365 napban határozta meg és ismerte a szökőnap fogalmát is.
Szoszigenész munkához látott, s egy nagyon komoly számításokon alapuló rendszert vezetett be az ókori Rómában, amelyet kisebb módosításokkal ma is használunk. Ennek azonban “ára” volt, ez az év lett a “zűrzavar esztendeje” (annus confusionis), hiszen amellett, hogy beszúrta a szokásos 23 napot február 23. után, a maradék 67 napot november és december közé két plusz hónapként iktatta be, amelyekkel az év hossza jelentősen megnőtt, s mivel az év amúgy is szökőév volt, összességében 445 napból állt.
Ezzel az évszakok visszatértek a saját helyükre. A jövőre nézve úgy határozott Szoszigenész, hogy minden negyedik év legyen szökőév, vagyis 366 napos, s ezt a szökőnapot a február hónap 23. és 24. napja illesszék be. Azért oda, mert korábban ott kezdődött a szökőhónap. A szökőnapot elnevezte dies bis sextus-nek, vagyis a március 1-je előtti másodszori hatodik napnak. Ekkor lett január az első hónap, s ekkor lett a quintilisből július (Julius Caesar tiszteletére), s a napok számát 30 illetve 31 volt, kivéve a február hónapot. Ez a naptár i.e 45. március 1-től lépett életbe, mert az év kezdete továbbra is március 1. maradt.
Augustus császár módosítása
Egy apró igazítást még Augustus is eszközölt a naptáron, hiszen Szoszigenesz nem mondta meg mely évek legyenek a szökőévek, így ő döntött arról, hogy a Város alapításának 761. éve legyen szökőév, amely egyébiránt a mai időszámításunk 8. éve volt, s így szerencsés módon (majdnem) minden negyedik év szökőév lett, ezért viszont cserébe a Julius után következő hónapot saját magáról nevezte el, így lett a Sextilis Augustus, s hogy ne legyen rövidebb, mint az előző megnövelte a hosszát 1 nappal, amelyet a februárból vett el (mert annak már úgyis mindegy), s az utána következők hosszát pedig megcserélte, a 30 napos lett 31, illetve a 31 napos lett 30 nap.
Ez korántsem volt tökéletes megoldás, de sokkal jobb és átláthatóbb volt, mint a korábbi naptárak, s tulajdonképpen a mai naptáraknak is ez az alapja. Ez a számítási mód 11 percnyivel hosszabb évekkel számol a valóságosnál, de ennek csak évszázadokkal később lett jelentősége.
Utódai is kedvet kaptak az ilyesféle névadáshoz, mert Caligula a hetedik hónapot Septembert, Germanicusra, Neró az Aprilist Neroneusra, a Maiust Claudiusra, sőt a Iuniust Germanicusra nevezte át, Domitianus a Septembert Germanicusra, az Octobert Domitianusra keresztelte, de a September volt már Antonius vagy Tacitus is. A November volt már Faustina vagy Romanus is. A legkreatívabb Commodus volt, aki minden hónapot átkeresztelt (Amazonius, Invictus, Felix, Pius, Lacius, Aelius, Aurelius, Commodus, Augustus, Herculeus, Romanus és Exsuperatius) – nos ezek nem nagyon jöttek be 🙂
Ez a változtatás másfélezer évig meghatározta a mindennapokat, s csak 1578-ban kellett kiigazítani, amikor is Gergely pápa kezdeményezésére újabb naptárreform történt, amelyet az olasz Aloysius Lilius és angol Christophorus Clavius csillagászok dolgozta ki, de az már egy másik történet.