A második prágai defenesztráció – amikor a szemét is hasznos lehet
A kiindulási ok
A második prágai defenesztráció, amely után egyenes út vezetett a harmincéves háborúhoz, 1618. május 23-án történt a prágai Hradzsinban.
Kapcsolódó: Értelmetlen háborúk – Hihetetlen háborúk – Bizarr háborúk
II. Rudolf német-római császár, cseh király és magyar király 1609-ben kiadott egy felséglevelet Csehország számára, amely a templomépítéseket szabályozta. A katolikus értelmezés szerint a protestánsok csak a koronauradalmakban építhettek templomokat, a protestánsok szerint pedig egész Csehországra kiterjedt a szabályozás. A protestánsok két templomot építettek Braunauban és Klostergrabban. A kormány a Braunauban lévőt a katolikusoknak adta át, a másikat pedig leromboltatta. A protestánsok nagyon felháborodtak és összehívták a tartományi rendeket. A hitvédők benyújtották panaszukat a kormánynak, majd az éppen uralkodó (nem Hunyadi) Mátyás királynak is, de mindkét helyről elutasították őket.
A protestánsok szervezkedni kezdtek a kormányzat megbuktatására. Persze, tekintettel II. Rudolf császár egyéb őrültségeit tekintve könnyen lehet, hogy más ügyek is hozzájárultak az elégedetlenséghez.
A protestáns oldalról Jindřich Matyáš Thurn gróf, a kormányzati oldalról Jaroslav Martinic várgróf vezette a tárgyalásokat. A dolog pikantériája, hogy Martinic, aki udvari tanácsos volt, korábban éppen a Thurn gróftól elvett karlsteini várgrófságot kapta meg.
A második prágai defenesztráció
1618. május 22-én, egy keddi napon sor került az első találkozóra, majd az eredménytelen egyezkedés után másnap folytatták a vitát. A protestánsok reggel nyolc órakor nagy tömeggel, gyalog, szekereken és lóháton indultak a várba. Az elhúzódó tárgyalások alatt a vita hevében a protestánsok Jaroslac Martinic várgrófot, Vilám Slavata tartományi főbírót és Fabricius nevű titkárukat kidobták az ablakon a “cseh nép árulóiként”.
A kidobottak nagy szerencséjére viszonylag könnyen megúszták a 18 méteres zuhanást. A várfal tövében felgyülemlett szeméthalom felfogta a zuhanás erejét, így a kidobottak el tudtak menekülni.
Az elsőként kidobott Martinic a leérkezéskor felkiáltott “Jesu, Maria, miserere mei!”. Slavata súlyosan megsebesült, fejét beverte a párkányba, a titkár viszont gond nélkül leérkezett.
Peter Milger: A harmincéves háború című műve alapján Slavata és Fabricius zuhanása a következőképpen zajlott.
“Először összetörték a keze ujjait, amelyeken kapaszkodott, a véresen és kalap nélkül, fekete bársonykabátban dobták le az ablakon. A földre zuhant, nyolc singnyivel mélyebbre gurult Martinitznál, az árokba, és nagyon belegabalyodott a feje a nehéz kabátjába.
…
Slavata gróf megütötte az alsó ablak kőpárkányát, és fejével a földön lévő kőre esett.
…
Végül az árokba dobtuk Phillip Fabricius magisztert, a római császári tanácsost és a cseh királyi titkárt”
Egyes hírek szerint amikor kidobták őket, akkor néhány lövés is eldörrent, de a zöld terembe, ahonnan érkeztek, elvileg nem lehetett fegyvert bevinni. A zuhanás után a Lobkoviczky-palotában találtak menedéket, ahol Polyxena von Lobkowicz, egy katolikus cseh nemesasszony fogadta be őket.
A grófnő visszautasította Thurn gróf kérését a kiadatással kapcsolatban, s ő maga kezelte a súlyosan megsebesült Slavatat. Martinic éjjel elmenekült, egészen Bajországig.
