Jules Gabriel Verne élete (1.)
Jules Verne egyike a legismertebb íróknak, akinek műveit az UNESCO adatai alapján már 148 nyelvre fordították le. A Project Gutenberg letöltési listáján jórészt csak angol nyelven írók előzik meg, akiknek óhatatlanul előnye van vele szemben, hiszen az Internet legelterjedtebb nyelve az angol. Bizonyára nem véletlen ez a népszerűség, amely még most is, a halála után több, mint száztizenöt évvel tart. Egyike azon kevés külföldinek, akik neve magyar formában rögzült az emberekben, így lett ő a számunkra Verne Gyula.
Ma már talán kissé megkopott a fénye, hiszen azok a találmányok amelyeket műveiben előrejelzett lassan szinte mind megvalósulnak, s a mai kor emberének már kevésbé hihetetlenek, de a nevét hallva, még szinte mindenki tudja kiről is van szó – róla és általa teremtett világról szól ez a blog. Először ismerkedjünk is meg vele – ki is volt a “technika varázslója” …
A szülők
Jules Gabriel Verne apja Pierre Verne (balra) nantes-i ügyvéd volt, akinek apja (vagyis Verne apai nagyapja, szintén Gabriel Verne) a Párizstól délre fekvő Provins-ben volt bíró, ahonnan (a harmadik gyermekként született) Pierre Verne 24 évesen érkezett Nantes-ba, ahol Pacqueteau úr ügyvédi irodájában kezdett dolgozni, amit később (3 év múlva) megvásárolt, s attól kezdve saját irodájaként működtette.
Édesanyja Sophie Allotte de la Fuye (jobbra) asszony, egy elszegényedett hajóépítő és hajótulajdonos családból származott, s 1826 őszén (a családi hagyomány szerint a Feydeau-sziget szilfái alatt) ismerkedett meg Pierre Verne ügyvéddel. Az ismeretségből gyorsan házasság lett, hiszen már 1827 február 17-én (más források szerint 19-én) megtartották az esküvőt, szűk családi körben, ahol még Pierre Verne apja és édesanyja sem vett részt a rossz közlekedési viszonyok miatt. Ekkor még leggyorsabban postakocsival közlekedhettek az emberek, s a Provins-Nantes út közel 5 napig tartott.
A születés
Egy év sem telt el, amikor 1828 február 8-án délelőtt tizenegy órakor megszületett Jules Gabriel az elsőszülött gyermek a nantes-i Feydeau-szigeten lévő házban, a Rue de Clisson és a Rue Kervégan találkozásánál, s a fiú keresztelőjén már részt vett a nagypapa és a nagymama is, az öt napos postakocsis utazás után. A fiú egy római császárról vagy egy negyedik századi mártírról kapta a Jules nevet és az apai nagyapja után a Gabrielt.
A hivatalos keresztelőre csak később került sor a zord időjárás miatt, ahol egyébként szinte mindenki megjelent a családból, a könnyelmű Prudent Allotte bácsitól, a tekintélyes D’Alexandre de la Fuye hajósgazdáig. Ott volt természetesen Sophie két sógora de Chateaubourg festő és Francois Tronson vizsgálóbíró is. Ott volt Adelaide Allotte-Lapierre nagymama is, a nyughatatlan Jean Auguste Allotte utazó és vállalkozó felesége. Az ebédlő faláról az egybegyűltekre Francois Guillechote de Laperriere normann tengerésztől Alexandre Allotte de la Fuye nantes-i hajósig néztek le az ősök.
A keresztszülők egy Jules nevű nagybácsi és Dame Sophie voltak. A keresztelőn (bár Auguste-nak kellett volna) a másik nagybácsi elnökölt Prudent, akit mindenki nagy (Uncle) Prudent-nek nevezett. Ez a korábban már kereskedő, kalóz, hajótulajdonos és ki tudja mi minden foglalkozást megért rokon ekkor éppen Brais falujának polgármestere volt. Ő ekkor azt jövendőlte, hogy Jules költő lesz. Az ő elbeszéléseiből halhatta később Jules, hogy a családnak skót gyökerei is vannak, bár ez eddig nem bizonyosodott be. Nem sajnálta a fáradtságot, hogy gyalogosan érkezzen a keresztelőre hét mérföldnyi utat megtéve.
A gyerekkor
Julest gyorsan megkeresztelték, hiszen ekkor még a megszületett gyerekek közel egyharmada korán meghalt, így fokozott figyelemmel kísérték az első napjait. Az apa sógorának, Tronson vizsgálóbírónak nem sokkal korábban már elhunyt egy kislánya (1823-ban), így Pierre Verne igyekezett gyorsan bejegyeztetni a születést és gyorsan megkereszteltetni a gyermeket, hogy ezzel is védje, s ha esetleg mégis történik valami, akkor is legyen rajta a keresztség. Alig három órával később bejegyezték az anyakönyvi hivatalban és egy nap után meg is keresztelték különleges püspöki engedéllyel. (Ekkor még több nap is elmúlt a keresztségig általában, de az apa jó kapcsolatait felhasználva el tudta érni ezt is.) Hogy ez mennyire fontos volt, az is mutatja, hogy Tronson vizsgálóbíró két hónappal később született a fia Leontine, aki (valószínűleg) bölcsőtársa volt Jules-nek, alig egyéves korában meghalt.
Jules után még négy gyermek érkezett a családba, Paul a hűséges fivér 1829. június 25-én, Jules legjobb barátja volt életet végéig, valamint három lány, sorrendben Anne(1837), Mathilde (1839) és Marie (1842). A mama és a gyerekek az év nagyobb részét Chatenay-ben töltötték, húsvétkor kiköltöztek és csak mindenszentekre költöztek vissza Nantes-ba. A papa (mivel Chatenay közel esik Nantes-hoz) a jövedelmező munka után szintén ide jött haza.
A tenger
A családban (mint már említettem) több tengerész is volt, akiknek holmijai a család padlásán hevertek. Voltak ott elszámolások, levelezések, egyéb okmányok és mindenféle más apróságok. Jules és Paul sokat játszottak indiánosdit és kalózosdit a megtalált tárgyakkal, s ebben, valamint a gyakori horgászásban sokat volt velük Caroline és Marie Tronson is, akik közel egyidősök voltak velük.
Jules életének első szomorú emléke 1830 júliusáról származhat, amikor neki és a családnak csendben kell lennie, amíg kint harcolnak, s tudomásul kellett vennie az ablakok csukva maradnak a nagy forróság ellenére is.
A kisgyermek Jules gyorsan szembe találja magát a tengerrel, a tenger közelségével, hiszen Nantes kikötője ekkor még nagyon is jelentősnek számított. Még 1835-ben is közel 80 nantes-i hajóskapitány foglalkozott többek között emberkereskedelemmel (vagyis rabszolgakereskedelemmel). Ilyen volt nagyapjának testvére Alexandre Verne (1782-1836) is, aki szállásmesterként vette ki a részét mindebből.
Chateaubourg nagybácsi
Sokszor együtt voltak a Tronson gyerekekkel, ahol öt fiú (Hileire, Henri, Edmond…) és két lány (Caroline és Marie) volt. Így kilencen már elég nagy felfordulást tudtak csinálni.
Chateaubourg nagybácsinak fennmaradt a Verne-fiúkat (Jules-t és fivérét Pault) ábrázoló festménye is.
Gyakran felkereste őket Prudent bácsi is, aki korábban sokfelé járt kereskedőként és utazóként. Élményeiről gyakran mesélt, könnyed, humoros stílusban.
Sambain asszony intézete
A fiatal fiú hatévesen Sambain asszony intézetébe kerül tanulni, és már ekkor érdeklődik a technika iránt. Sambain asszonyság fiatalon elvesztette hajóskapitány férjét, s több mint harminc évig várta hiába. Jules nem volt kiemelkedő tanuló, átlagdiáknak tartották, akit érdekel földrajz, történelem és matematika, jól mnt neki a görög, a latin, szeretett énekelni, valamint kitűnt a játékokban, szeretett mozogni. Ő volt “az iskolaudvar királya”.
Kedvelt olvasmányai közé tartozott a Robinson, s nagyon szerette Cooper, Walter Scott és Charles Dickens műveit, de a tenger, a hajózás jobban izgatta az indiánoknál. Jules és Paul gyakorta bérelte egy kis csónakot napi egy frankért, amellyel hajókáztak a folyón, időnként messze eltávolodva a szülői háztól. Ez ízben 30 mérföldnyire Nantes-tól csónakjuk zátonyra futott, egy kis zátonyra menekültek, s csak nagy nehézségek árán tudtak kijutni a partra.
Irodalomi próbálkozások
Gyakran sétálgat a Loire partján, s nézelődik a könyvesboltokban, s Cooper mellett Eugene Sue és Alexandre Dumas regényeit is szereti, tulajdonképpen Bodin apó- egy könyvesboltos – vezeti be egy irodalmi körbe, ahol először megpróbálkozik az írással.
1836. október 18-án két unokatestvére, Henri és Edmond Tronson kacsára megy vadászni a közeli mocsárba, de mindketten odavesznek, belefulladnak a vízbe. Ez mély hatással van Jules-re is, aki szinte tesvérként tekint az unkatestvéreire.
Tizenkét éves amikor új, tágasabb lakásba költöznek, a Jean Jacques Rosseau utca egy régi házába, s a már jó tanulók közé tartozó (az osztályban negyedik) fiú megírja első drámáját a Riquiqui bábszínház számára, amelyet azonban “túl komolynak” találnak egy bábszínházhoz, amelyen talán Victor Hugo és Alexandre Dumas hatása érződik. Drámáját elküldte anyjának is, s már készen volt a Adieu mon beau naivre (Isten veled szép hajóm) című novellája is.
Ekkor már nagyon sokat olvas, leginkább robinzonádokat. A kedvence Wyss A svájci Robinson-család című műve, de szereti az “eredeti” Robinsont is, meg sok hasonló történetet is. Az is tudnivaló, hogy Münchausen báró kalandjait is szereti, de az örök szerelem a robinzonádoké. A szülők egyre-másra fizetnek elő a különböző lapokra (Journalra des enfants, Magasin pittoresque, Musée des familles), amelyek mindegyike az oktatásra és nevelésre helyezi a hangsúlyt.
Caroline Tronson
Három évet tölt az intézetben, majd öccsével együtt a Saint-Donatien szemináriumba (valójában egy papneveldébe!) kerül. A huszonhét fős osztályában sok problémás gyerek is akad, akikkel sokszor összetűzésbe kerül. Apja gyakran utazik, s időnként a nagyobb fiát is magával viszi. Az internátus kissé nyomasztó légkörét hamar megszokja, s bár nem tűnt ki különösképpen, azért ügyes, jól tornászó gyereknek tartják, aki füzeteit telerajzolja különböző gépek, szerkezetek tervrajzaival. Egy ízben elviszi Endre városkába egy gépgyárba, ahol Jules először tapasztalhatja meg egy modern gyár légkörét.
A nyári szünetben Prudent bácsi birtokán felolvassa drámáját a családnak, de mivel “kinevetik”, a tűzbe veti a kéziratot. A legjobban a gyönyörű Caroline Tronson nevetése fáj számára, aki távoli unokahúga, de akibe már régen beleszeret. Olyannyira, hogy 1846-ban egy családi összejövetelen megkéri az akkor tizennyolc éves lány kezét, aki újra csak kineveti. Marie Tronsonnak, aki nem neveti ki, sőt megvigasztalja és valamennyire gratulál is neki, később egy szonettet ír hálából, pontosabban egy Caroline-hoz írt szonettet ír át a számára.
A szökés
Évekkel korábban szerelmének bizonyítására egy nyári hajnalon megszökik, s elszegődik a Coralie nevű vitorlásra hajósinasnak, amely Indiába indult. Apja azonban megtudja célját és egy gyors piroszkáf segítségével Paimboeuf kikötőjében elfogja, s visszaparancsolja a szárazföldre. Szerencséje van, hogy déltájban elkezdik keresni, s egy szomszédasszony a kikötő felé látta menni, mert így Pierre Verne követheti, majd egy tengerész elárulja neki, hogy fia nem sokkal korábban a Coralie matrózaival beszélgetett. A család már teljesen kétségbeesik, hiszen eszükbe jut, hogy három évvel korábban Jules unokatestvérei belefulladtak a mocsárba, s először azt hiszik, hogy a csellengő fiúval is bajt történt. Gyakorta előfordult korábban is, hogy elment már hajnaltájban a városban lófrálni, de ebédre mindig hazaért, ezért ijednek meg a szülei.
Jules tulajdonképpen örül neki, hogy apja érte megy, mert már az első órák alatt bebizonyosodik, hogy a megerőltető és sokszor megalázó munkát nem neki, az elkényeztetett úrigyereknek találták ki. Így esküvel fogadja meg édesanyjának: “Többé sosem utazom másként, csak az álmaimban!”.
Mindenesetre az apja jól megveri már a hajón, aztán otthon is, s egy hétig kenyéren és vízen koplaltatják.
Az ügyvédi tanulmányok
1847-ben elhatározza, hogy Párizsban szerez ügyvédi diplomát, ahol régi barátjával Aristid Hignarddal egy rokonnál, édesapja nagynénjénél lakik. A néni régimódi, a ház rozoga, de Jules alig tartózkodik ott, amikor lehet az egyetemen van, máskor meg gyorsan hazautazik. A szigorú Charruel néninél lakva, aki nagyon keményen fogja sikeresen tanul és vizsgázik. Paul – az öccse – eközben tengerész lesz, s hajóra száll az Antillák felé, s mire Jules leteszi első vizsgáit, Paul is hazatér, s lelkesen mesél kalandjairól.
Az új élet reménye
Amíg otthon tartózkodik, gyakorta levelezik Hignarddal. Caroline eközben már jegyben jár, s Jules éppen az esküvője napján indul vissza Párizsba jogi vizsgái letételére. Nem tér vissza Charruel nénihez, hanem egy barátjával (Éduard Bonamyval) közös szobát bérelnek, havi harminc frankért. A vizsgák után újra hazatér. Párizsban eközben kitör a forradalom, s néhány hét kényszerű szünet következik. Jules Nantes-ban nem sokat hall az eseményekről, de lelkesen támogatja a forradalmat. A forradalom után, 1848. november 10-én visszatér Párizsba és Aristid Hignard segítségével találnak egy “új”, szerénynek is alig mondható lakhelyet. Először életében szabadnak érzi magát. Újra Édouard Bonamy barátjával közösen bérelnek egy szegényes lakást, ahol gyakran fáznak, éheznek, s ezen még szülei (főként édesanyja) csomagjai is csak időlegesen segítenek. Újra szerelmes lesz, s újra eredménytelenül, ezúttal Herminie Arnault-Grossetiere a kiválasztott. Jules több verset is ír hozzá!
Párizsban meglátogatja Chateaubourg és Allotte bácsi is. A festő sok embert ismer a párizsi művészvilágból, s elviszi Julest az Operába, ahol bemutatja néhány olyan embernek, akik később bevezetik a fiút a nagyvilági életbe. Ezek közé tartozott Jospehine Barrere, akinek révén sikerül egy estélyen megismerkednie Coral gróffal, aki Victor Hugo barátja, a Liberté főszerkesztője. Dumas-hoz d’Arpentigny lovag segítségével jut el.
Az irodalom
Apja a jogi pályát erőlteti, míg Jules az irodalmi pályáról álmodik. Apja végül hagyja, de havonta csak hetvenöt frankot küld neki, mivel azonban az albérlet harminc frank, alig futja élelemre is. Egyetlen elegáns (közös) öltönyük van, s felváltva hordják. Színházba járnak, könyveket vesznek, cserébe sokat éheznek, s fáznak. Mindezek ellenére elégedettek, mert szabadnak érzik magukat.
alexandre_dumas.jpgJules hanyagolja tanulmányait, s egyre többet jár a színházakba, ahol élete egyik nagy élménye, amikor Dumas 1849 január 21-én megnyitja színháza, a Theatre Historique kapuit. Sok kiválóság van jelen a megnyitón, ahol a Testőrök ifjúságát mutatják be, s jelen lehet Jules is. Nagyon sok neves politikussal, művésszel, irodalmárral ismerkedik meg itt. Jelen van Theophile Gautier, Jules Janin, Girardin, és az ifjabb Dumas is.
Jules néhány nap múlva sikeresen leteszi vizsgáit, s megszerzi a licenciátus fokozatot, vagyis megkezdheti (megkezdhetné) az ügyvédi munkát.
Haza kellene térnie, Jules viszont egyre halogatja a hazatérést, sőt végül kereken megtagadja, hogy apja irodájában dolgozzon, mert nem akar Párizstól elszakadni. Hosszas levelezés kezdődik apa és fia között ebben az ügyben.
A színház
Aldrien Talexy zeneszerző hetente ad ebédet egy vidám (kezdő) művésztársaságnak, ahol (jövendő) írók, költők, festők, zenészek jönnek össze. Az Asszony Nélküli Tizenegyek, ahogyan Jules elnevezi, aki egyébként a lelke a társaságnak. Itt olvassa fel egyik darabját (Les Pailles Rompues – Eltört szalmaszálak ) amit társai kedvezően fogadnak. Így elmerészkedett Dumas-hoz is, aki jónak találja, de azért még alaposan átdolgozza.
A premier 1850 június 12-én zajlik, amikor is Alexandre Dumas segítségével bemutatják, s a közönségtől, majd a kritikusoktól is kedvező véleményt kap, összesen tizenkétszer játszák. Egyik barátja, a szintén nantes-i Maisonneuve segítségével ki is nyomtatják, s Dumas-nak ajánlja.
1850 november hetedikén Nantes-ban is bemutatják a darabot, ahol a város színe-java megjelenik. A siker nagy, de nem teljes, mert az apja felszínesnek tartja a darabot, így csak részben elégedett vele. A karrier azonban megkezdődik, s ennek Jules-en kívül, alighanem Bodin apó örül a legjobban.
Paul tengerész lett, míg Jules-nek társai megértően fogadják irodalmi próbálkozásait.
Nehezen, de elindul az irodalom útján…
Ha tetszett a poszt – oszd meg!
